Nagyon szeretem a sikersztorikat, ezért megkértem kedves ügyfelemet, hogy írjon kutyájáról, hogy az emberek lássák, milyen változások következhetnek be egy kis törődéssel, szeretettel. A történet Sophie-ról szól, aki nagy utat járt be, hogy a világot más szemmel lássa és a benne élő embereket elfogadja, meg szeresse.
„Bemutatom Sophie-t, ő egy tündéri Golden retriever kislány. Sophie szépen sétál pórázon, kérésre ül, fekszik, pórázról elengedve behívható, a vacsoraidőben fegyelmezetten leül és a ‘Tied!’ szóra lát neki az ételnek. Kutyalépcsőn felsétálva, magától bemegy az autós boxba, az autóban nyugodtan utazik, bármilyen messzire elmehetünk. Végtelenül szelíd, puszilkodós, minden kutyával jól kijön, még ha nem is futkározik velük. Otthon jól viselkedik, nem rombol, a kertben nem ás, az epernek és a málnának viszont nem tud ellenállni. Nagyon szeret a kertben futkosni, cipeli-rázza a kedvenc játékát, igazi kis bohóc. Sokan ilyennek képzelik el az ideális kutyát.
Úgy 9 év körüli lehet, nem tudni, mikor született vagy mi volt az eredeti neve, már ha volt neki egyáltalán. 2022 októberében vették gondozásba a fajtamentők. Se oltási könyve, se chipje nem volt, állatorvos talán sose látta. Parancsszavakat nem ismert. A “gazdája” szaporításra használta és egy koszos disznóólban tartotta, több kutyával együtt. Szívférgességet és májbetegséget diagnosztizáltak nála, így került ideiglenes befogadóhoz – akinek hála szobatiszta lett és élete első fürdetésén is átesett. Valószínűleg ritkán látott embert élete addigi nyolc évében, és ha látott, abban sem lehetett köszönet. Amikor 2022. december elején elhoztam, egy rendkívül félős, bizalmatlan kis lény költözött be, aki attól is rettegett, ha felé nyúltam, hogy megsimogassam. A fekhelyére nem volt hajlandó befeküdni, inkább a padlón aludt. Az etetés sem volt egyszerű – csak akkor volt hajlandó megenni az ételt, ha én nem tartózkodtam a helyiségben. Attól pedig egyenesen pánikba esett, ha felé nyújtottam az étellel teli tálat. És ez csak az egyik volt a százféle félelme közül… messziről kikerülte az autót, menekült, ha ruhadarab vagy bármilyen edény volt a kezemben, vagy ha kikerültem a látóteréből. Aggódtam, hogy fogunk autózni, vagy egyáltalán, hogy fogunk így élni. Nem játszott, kerülte a plüssjátékokat. Egyedül Floyd, akkor 8 éves Golden fiúcskám iránt mutatott feltétlen bizalmat, hozzá szaladt, ha megijedt valamitől (márpedig minden zaj félelmetes volt számára). Ezt viszont galád módon kihasználtam: Floyd segítségével tanult meg hívásra bejönni, elviselni (mára már követelni) a simogatást, autóban utazni, megtörölközni eső után, egyszóval bármit, amit meg akartam neki mutatni, előbb Floyddal végeztettem el. Így hamarosan rájött, hogy ez a hely az otthona, mi vagyunk a családja, itt biztonságot, ételt, puha fekhelyet, szeretetet kap. Ahogy az etetésre reagált, megfogadtam magamban, hogy soha nem fogom “tornáztatni” ezt a kiskutyát, soha nem fogom kérni tőle, hogy üljön le és parancsra egyen, boldog leszek, ha egyáltalán a jelenlétemet elviseli és elfogadja az ételt. Na de soha ne mondd, hogy soha… Ahogy telt-múlt az idő, Sophie kőkemény páncélja is kezdett lepotyogni. Hamarosan ott tartottunk, hogy a kézben tartott tálra szinte rávetette magát, mielőtt esélyem lett volna a földre letenni. Ekkor már tudtam, hogy ideje lesz kissé visszafogni a lelkesedést, mielőtt kiveri a kezemből a tálat… hát megtanítottam ülni, és ezt összekötöttük a vacsorával. Megtanult várni az engedélyre, mert tudta, hogy vacsora lesz a jó viselkedés jutalma. Kiderült egyúttal, hogy mennyire okos, tanulékony, motiválható kutya – belegondolni is fáj, hogy mi mindenre lehetett volna képes, ha jó kezekbe kerül kölyökként… Ahogyan oldódott, úgy derült ki az is, hogy a kezdetben félős, lassú kiskutya igazából egy pörgős ördögfióka legbelül. Féktelen boldogságában száguldozik az udvaron, a mezőn, ha hívom, szinte röpül. Ma már lelkesen cipeli a plüssöket, többnyire elfelé, de sokszor sikerült rávennem, hogy nekem hozza kézbe – mégiscsak retriever…! Miután vége lett a kéthónapos szobafogságnak (a szívféreg-kezelés miatt), elkezdődtek a nagy séták, sokszor mentünk emberek közé is. A többi emberrel Sophie pont úgy viselkedett, mint kezdetben velem: nem szerette a közeledésüket, lelapult vagy menekülőre fogta. Ellenben, ha kutya is volt az emberrel, Sophie is barátságosabb lett. Úgyhogy amikor csak lehetett, sétáltunk más kutyákkal. Aki csak látta, sajnálta – volt olyan vélemény is, hogy ennyi idős kutyát már nem lehet helyrehozni, teljesen reménytelen. De azért nem adtuk fel: kutyafuttatóra, kirándulásokra jártunk, hamarosan javulni kezdett a helyzet, ma már boldogan szalad oda sok emberhez. Nem mondanám, hogy teljesen elfogad mindenkit – ahol kicsit sűrűbb a tömeg vagy nincs kutya, még mindig nem zökkenőmentes a közlekedésünk. Viszont minden egyes alkalommal jobb.
Ma már kutyaiskolába járunk a NeveltEBb tanodába, Sophie hálás minden foglalkozásért, figyel, lépést tart az osztálytársakkal. Mintha most próbálná kompenzálni élete első nyolc szörnyű évét… újra kölyök, zsivány, lelkes, boldog. És újra bízik.”
Hálás köszönetem Katának, hogy megosztatta velünk Sophie történetét!
